magyarul

Képaláírás: Szobor Havanna egyik központi utcájában

Hozzászoktunk a kozmetikázott számokhoz, a titkolózáshoz, amikor valami nem stimmelt, és ahhoz, hogy a nemzetgazdaság hivatalos eredményeit sosem láttuk viszont pénztárcánkban. A gazdaságról kiadott értesítők, elemzésekkel és számokkal teli oldalain évtizedeken keresztül eltitkolták a bajok súlyosságát. A pénzügyi szakértők közül volt néhány, aki vette a bátorságot és leleplezte bizonyos számadatok hazugságait - ahogyan Oscar Espinosa Chepe is – , s őket a munkanélküliséget és megbélyegzést jelentő ‘pizsama tervvel’ büntették.

Boris Moreno atya, a Palabra Nueva (Új Szó) újságban ezen a héten megjelent, érvekkel alátámasztott, komoly elemzése csak növelte idegességemet az előttünk álló összeomlással kapcsolatban. A szerző sokatmondó címmel ellátott írásában, - “Hová tart a kubai hajó? Pillantás a gazdasági környezetre” - , a Sziget gazdasági és pénzügyi helyzetének romlására figyelmeztet. Ezeknek a szavaknak fel kellene ráznia minket, ha a füleink nem váltak volna érzéketlenné a rossz hírekre, s ha nem foglalna le minket a nélkülözés és eredménytelenség vizeiben való evickélés.

Egyetértek a gazdasági szakértővel abban, hogy a legelső és legfontosabb intézkedés az kellene legyen, hogy “a kormány formálisan is beleegyezik, hogy megtorlás nélkül lehetővé teszi a szabad vélemény nyilvánítást minden állampolgár számára, mert el kell tüntetnünk környezetünkből mindent, ami akadályozza a vélemények és ötletek szabad áramlását”. Ezt olvasva, lelki szemeim előtt látom könyvelőként nyugdíjba vonult szomszédasszonyomat, amint a megtorlás veszélye nélkül, hangosan sorolja, hogy mennyire fontos a magánvállalkozások engedélyezése. Nehéz ilyesmit elképzelni, de dédelgetem azt a képet, hogy egy napon - anélkül, hogy külföldi nagyhatalmak zsoldosának bélyegeznék őket -, ezrek mondják el megoldási javaslataikat. Milyen hatalmas tőkéhez juthatna így Kuba!

Csupán javaslatoktól és ötletektől a kincstár persze nem fog megtelni, de annyit azért már tudunk, hogy a voluntarizmus és a kirekesztés csak a kiürítéséhez járult hozzá.

Rendőröket látok mindenütt. Nem tudom, hogy azért-e, mert ráégtek a retinámra, vagy mert az utóbbi időben riasztóan megnőtt a számuk. Mercedes Benz autókkal járnak, hármasával állnak az utcasarkokon és a város bizonyos pontjain még a kutyáikat is mutogatják. Míg felülről megannyi modern kamera tekint le ránk, ezek az egyenruhások a romos utcákon ellenőriznek minket. A semmiből bukkannak fel és azonnal eltűnnek, ha szükség lenne rájuk. Képesek kiszimatolni egy zsák, papírok nélkül szállított cementet, de ritkán kerülnek elő éjszakánként azokban a külkerületekben, ahol a bűnözés növekvő tendenciát mutat.

Aztán ott vannak a civilruhások is, ezek az “őrangyalok”, akik biztonsággal megtalálhatóak bármilyen sorban, kulturális központban vagy emberi sokadalomban. Már nem annyira könnyű kiszúrni őket, mert csíkos pulóvereiket, kockás ingeiket, és katonásra vágott frizurájukat copfocskáktól, a nadrágjukból kilógó színes alsógatyáig terjedő jelmezekre cserélték. Mobiltelefonnal járnak, napszemüveget viselnek, bőrszandált hordanak, de azért látszik rajtuk, hogy valahogy nem illenek a képbe, nem passzolnak annak az életterébe, akiről információt gyűjtenek. Elmennek a Filmfesztiválra, de nem láttak egy Fellini filmet sem; ott vannak a galériákban, de képtelenek megállapítani, hogy amit néznek az egy figuratív kép-e vagy absztrakt. Megtanították nekik a rejtőzködést, de a művészetet kedvelő “kispolgár gyengeségei” iránt érzett megvetést nem tudták letörölni a képükről.

De nem a mellükön számozott fémjelvényt hordók csoportjától, és nem is a rejtőzködve információt gyűjtőktől tartok a leginkább, hanem a kényszer-rendőrtől, akit mindannyian magunkban hordozunk. Attól, amelyik a félelem sípjába fújva azt tanácsolja, hogy ne merjünk lépni, s aki a közömbösség bilincsét kattintja ránk, amikor kritikák és vélemények tolulnak fel bennünk. Kijárta az Öncenzúra Akadémiát, és szakértően vezet minket olyan utakra, amelyeken nem várhatók nehézségek. Törvénykönyvében két rövid paragrafus áll: 1.)“Ne keveredj bajba” és 2.) “Úgysem változik semmi bármit is teszel”. Ha egy napon azzal a vággyal ébredünk fel, hogy fejünkben menetelő csizmájának zajától megszabaduljunk, emlékeztet minket a rácsokra, a bíróságokra és a vidéki börtön hűvösére. Gumibotját nem kell bordáink közé nyomnia, mert tudja, hogyan félemlítsen meg, s a “Maradj nyugton, inkább várj” mondat karatefogásával testünket fájdalmas várakozásban, mozdulatlanná bénítja.

Képaláírás: Amaury Pacheco, az Omni Zona-Franca csoport tagjának installációja

Nyolc éves és teljesen meg van zavarodva. Ma reggel az anyja kezébe nyomott egy 25 centavo-s érmét, majd azt mondta: “nesze, 5 peso”. Csak nézte hogyan csillan meg az állami címer az egyik oldalon, a Trinidad-beli karcsú torony képe a másikon. Jóllehet egy gazdasági tudathasadásban szenvedő országba született, még nem sikerült megszoknia a kubai peso és konvetibilis rokona közötti átváltást. Az iskolában a tanító néni nem beszélt erről; az egész elmagyarázásához kellene egy egész félév. Otthon se nagyon esett róla szó, mintha a felnőttek számára normális lenne, hogy zsebeikben összekeveredve, kétféle pénz csörög.

Kubában négy piac van, s mindegyiken két féle pénzzel lehet fizetni. A háziasszonyok reggelenként átgondolják, hogy melyiken mit vesznek és mivel fognak fizetni. A dollár tizenöt évvel ezelőtti bevezetése után, amelyet annak kísértete, a konvertibilis peso eljövetele követett, az egész csak egy pár másodpercet vesz igénybe. Az átszámolás folyamatosan történik, és vannak olyan árusok, akik elfogadják azokat a szimbolikus bankjegyeket is, amiben a fizetésünket kapjuk, meg az ezeknél 24-szer többet érő másikat is. Egy ananász belekerülhet 10 nemzeti pesoba - ez egy napi munkabár megfelelője -, vagy fél, a köznyelv által “chavito”-nak hívott komvertibilis pesoba. Néhány turista nincsen tisztában mindezen bonyolultsággal, és a gyümölcsök királynőjéért tucatnyi konvertibilis pesoval fizet. Az ilyen a napokon az árus sietve bezár és boldogan hazamegy.

A fiam generációjának fogalma sincs arról, milyen egyféle pénzzel élni. Azt hiszem, hogy az agyuk azon területe, amely az abszurd és az elfogadhatatlan dolgok feldolgozásáért felelős, különlegesen fejlett lehet. A két pénznem közötti átváltást olyan könnyedséggel intézik, mint ahogyan a két nyelvet kezdettől fogva egyszerre tanuló gyerekek váltanak a nyelveik között. Csakhogy több nyelv ismerete gazdagabbá tesz, míg a pénzügyi dualitás elfogadása annak az elfogadását jelenti, hogy kétféle élet lehetséges. Az egyik szürke és lapos, mint a nemzeti pénzérmék, a másik pedig, - amely a lakosság legnagyobb részének elérhetetlen, - színes és könnyed, mint amilyen a konvertibilis húsz peso-s bankjegye.

Terjedő mendemondák és pletykák, amelyeket hetekkel később, amikor már az egész ország tud róluk, a tévében és újságokban hivatalos bejelentésként tálalnak. Az adagokban csepegtetett információtól eljutottunk a hivatalos hírközlőszervek cenzúrájával párhuzamosan áradó hírözönig. A mi glasznosztyunkat nem a minisztériumok és hivatalok inspirálták, hanem a mobiltelefonok, a digitális kamerák és a pendrájvok. Ugyanaz a fekete piac, amely a tejport és a tisztítószert is szállítja, ma már illegális internethozzáférést és tiltott parabola antennákról érkező tévéműsorokat is árul.

Így aztán képben voltunk a múlt heti venezuelai eseményeket illetően is. A mobilom majdnem felmondta a szolgálatot a sok sms miatt, amelyekből az egyetemisták tüntetéséről és a tévécsatornák bezárásáról értesítettek. A kapott üzeneteket továbbítottam a telefonkönyvem összes számára, imitálva egy vírus terjedését: többeket megfertőzök, akik pedig százaknak adják tovább az információ bacit. Nincs rá mód, hogy a hírek ilyetén terjedését megállítsák, mivel nincsen szerkezete, vagy fix pontjai: folyamatosan változik, állandóan mutálódik és mindig alkalmazkodik az adott körülményekhez.

Már a hivatalos bejelentés előtt tudtunk a pszichiátriai kórházban történt halálesetekről; a márciusi kegyvesztésekről a “száj-rádió”-ból értesültünk, és egy napon előbb fogjuk tudni, hogy “itt a vége”, mint ahogyan arról a sajtó beszámolna. Az információ áradata megötszöröződött, jóllehet nem kormányhatározatnak engedelmeskedve kapunk tájékoztatást a nagyobb eseményekről, hanem a technikai fejlődésnek köszönhető, hogy a semmitmondó hivatalos cikkeknél és győzedelemről zengő szalagcímeknél távolabbra láthatunk. Napról napra függetlenedünk a híradók előre megrágott és ideológival átitatott hírpüréitől. Több száz olyan embert ismerek, akik több hónapja rá se néztek a Cubavisiónra meg a többi nemzeti csatornára. Csak a törvényen kívüli hírekből tájékozódnak.

Egy Nokia vagy egy Motorola kijelzője, egy CD fényes felülete vagy egy pendrájv aprócska teste felszámolja dezinformáltságunkat. Az évtizedek óta szokásba hozott elhallgatások és félretájékoztatások fátylának másik oldalán ott vár ránk egy ismeretlen és új horizont, amely egyszerre félelmetes és izgalmas.

A pénteki nap kezdettől fogva zűrös volt, nem vitatom. Reggel hiányolnunk kellett Claudiot, a Academia Blogger fényképész tanárát, mert egy ügynök, - aki épp hogy csak egy pillanatra mutatta fel az állambiztonságiak igazolványát -, letartóztatta. A tanítás után megünnepeltük a Voces Cubanas első születésnapját, ami rövid fenállása óta már 26 személyes weblapnak ad otthont. Emlékszem, hogy a mosolyok és ölelések közepette valaki azt mondta, hogy vigyázzak magamra. “Egy ilyen rendszerben nem tudjuk magunkat az Állam támadásaitól megvédeni”, válaszoltam, hogy ezzel is elűzzem saját félelmemet”.

Este hat körül családi összejövetelre mentünk. A húgom 36 évvel ezelőtt, hajnalban, - a vasutasok napja alkalmából - ajándékozta meg apámat első sírásával. Még Teo, az ‘öregek’ dolgait elutasító kamasz is velünk tartott. Ott a fényképekről ismert tipikus születésnapi ünnepség várt minket, elfújandó gyertyákkal és a “Boldog születésnapot kívánunk Yunia jó egészségben és vidámságban…” kívánságokkal. Csakhogy a minket követő szemeknek más tervei voltak velünk. A Boyeros sugárút közepén, csak pár méterre Raúl Castro irodájától és a Fegyveres Forradalmi Csapatok Minisztériumától, három autó állította meg azt a szakadt Ladát, amibe az egyik sarkon beszálltunk.

“Eszedbe ne jusson a 23-ik utca felé menni, Yoani, mert a Fiatal Kommunisták Szövetsége ott most rendezvényt tart”, kiabálták a kínai gyártmányú Geely-ből kiszálló férfiak, amiről eszembe jutott egy éles deréktáji fájdalom. Hasonló dolog történt velem novemberben, és ma nem fogom hagyni, hogy fejjel előre belökjenek egy autóba, ezúttal a fiammal együtt. Egy tagbaszakadt férfi szállt ki a járműből és a fenyegetést ismételgette. “Hogy hívnak?”, kérdezte tőle Reinaldo, de választ soha nem kapott. A vézna Teoból kiszaladt az ironikus mondat: “Nem mutatkozik be, mert egy bunkó”. Még ennél is rosszab, Teo, még ennél is rosszabb: azért nem mondja meg a nevét, mert nem egy önálló ember, hanem csak az odafent ülők egyszerű szócsöve. Minden mozdulatunkat filmre vették, egy agresszív gesztusra, egy trágárságra, egy dühkitörésre várva. A terror-injekció rövid volt, de a születésnapot megkeserítette.

Hogy tudunk mindebből sértetlenül kijönni? Hogy védheti meg magát egy polgár egy Államtól, aminek rendőrsége, bíróságai, gyorsan bevethető brigádjai, tömegtájékoztatási eszközei, vannak, amikor az Állam hazudhat, rágalmazhat, szociálisan meglincselhet és egy irgalomért könyörgő nyomorulttá tehet? Mitől félnek ezek ennyire? Mire számítottak, mi történhetett volna a 23-ik utcában, ha nem állítanak meg néhány bloggert?

Érzem a félelmet, alig tudok tőle írni, de el akarom ezeknek mondani, akik ma a családommal együtt megfenyegettek, hogy egy bizonyos szintű félelmen túl, már édesmindegy. Nem fogom abbahagyni az írást, a twitterezést; nem fogom bezárni a blogomat, és nem fogok felhagyni azon szokásommal, hogy a saját fejemet használom gondolkodásra. És továbbra is azt gondolom, hogy ők nálam sokkal, de sokkal jobban félnek.

Képalásírás: Készítette Amaury Pacheco, az Omni Zona-Franca csoport tagja

Identitásunkat már régóta nem egy Sziget határozza meg. Ezen a hosszúkás földön való születés és nevelkedés már nem feltétele a nemzeti hovatartozásnak. Öt kontinensre szakadt nép vagyunk, mintha egy, a gazdasági kényszer és a szabadság hiánya által vezetett, beszámíthatatlan kéz spray-vel fújt volna minket a világtérkép vásznára.

Tudom milyen érzés. Tudom milyen nehéz bármelyik ország kubai konzulátusára menni, és aláírni az Egyesült Államokban fogvatartott öt kubai ügynök kiszabadítását követelő petíciót, miközben meg sem kérdezik tőled, hogy segíthetnek-e valamiben. Hallottam, hogyan sír egy fiatalember az egyik európai nagykövetségen, miközben az ott ülő hivatalnok azt ismételgeti neki, hogy nem térhet vissza szülőhazájába, mert túllépte a kint tartózkodásra engedélyezett tizenegy hónapot. Tanú voltam a másik oldalon is, amikor sokaktól megtagadták a fehér kártyát, amivel felszállhattak volna egy, a Szigetet elhagyó repülőre. Az utazási szigorítások nálunk már rutinszámba mennek, és sokan azt hiszik, hogy ez így van jól, hogy más országok megismerésének lehetősége egy tőlük kapott juttatás, egy kitüntetés számba menő különleges jog.

Azok a kevesek, akik arról döntenek, hogy ki léphet be a szigetre és ki hagyhatja el azt, választották ki a Kongresszusi Palotában ma megrendezésre kerülő Nemzet és Emigráció Konferencia résztvevőit is. Olvastam a kétnapos konferencia programját, és nem hiszem el, hogy a kubai emigránsok többségét érintő témákkal foglalkozna. Rögtön szemet szúr, hogy a programpontok egyike sem kéri, hogy szüntessék be a kitelepülők vagyonának elkobzását, vagy hogy adják vissza a külföldön élők szavazati jogát. Azt sem találom a programpontok között, hogy oldják fel a saját országba való visszautazás vagy -települési tiltását.

A rendezvény a szigeten élő kubaiak sokféleségét sem képviseli, sokkal inkább tükrözi a szervezők hivatalos, merev elképzeléseit. Mindkét résztvevői csoportot, - a kívül és a belül élőkét -, szűrték és előválogatták, nehogy a “Nemzet és Emigráció Konferencia” a ránk kényszerített migrációs politika hiányosságainak és atrocitásainak felsorolásává váljon. A szervezők panaszok és kritika helyett, az esemény színhelyéül választott hatalmas teremre jellemzően, mely a parlamenti gyűléseknek is helyet ad, a tömegek ütemes tapsát szeretnék hallani.

A mindennapi élet tartogat hálátlan kötelességeket. A csap alatti szifon csöpög, a nappali lámpája nem világít, a bejárati ajtó zára akad, és egy rossz napon elromlik a hűtőszekrény. Frászt kapva állapítjuk meg, hogy a mélyhűtőből víz szivárog és a masinára jellemző zümmögő hang már nem hallatszik. Hasonlóan súlyos tragédia érte az egyik ismerősünket a múlt héten.

Korán reggel felhívta a legközelebbi háztartásigép-szervízt, de az vagy foglalt volt, vagy pedig kicsengett. Így aztán elhatározta, hogy maga megy oda. A pultnál egy lány nagy gonddal éppen a körmeit reszelte. Ismerősünk előadta neki a gépével történteket, és leírta a tüneteket. Már éppen arra ragadtatta magát, hogy a diagnózist is felállítsa, mikor a lány félbeszakította és közölte vele, hogy valószínűleg az időzítő mondta fel a szolgálatot, de sajnos a szervízben nincs a szükséges alkatrészből. Felvilágosította továbbá, hogy a kedves ügyfél rákerülhet egy várólistára, ami azonban pár hónapos várakozásra kárhoztatja. Intelligens és élettapasztalattal bíró ember lévén, barátom a megfelelő hangnemben feltette a megfelelő kérdést: “Létezik esetleg egy másfajta megoldási lehetőség is?” A kollegina erre félbehagyta a manikűrözést és hátrakiáltott egy szerelőért.

Az árat illető megegyezés után, mindenki elégedetten ment dolgára. A hűtő délben újra működött, a szerelő pedig havi fizetésének majd’ kétszeresével a zsebében tért haza. Aznap este ismerősöm, aki egy ötcsillagos szálloda bármixere, több üveg, a fekete piacon beszerzett rumot vitt magával a munkahelyére. Ezekből keverte ki az első mojito-kat és piña colada-kat, amelyeket a turisták ittak meg. Ők nem is sejtették, ezzel annak az óriási lyuknak a betömésén segédkezdtek, amelyet az elromlott gép ütött a mixer költségvetésén.

Az elegáns szálloda éjszakai bárjában egy európai vállalkozó minden este körbejárja az asztalokat, hogy az ott ülőknek egy furcsa ajánlatot tegyen. Arra kéri őket, hogy amikor hozzák a számlájukat, azt a zsebében lapuló színes kuponokkal, hadd egyenlítse ki ő. Cserébe, a vendégek odaadják neki fogyasztásuk értékét konvertibilis pesoban, amit ő később dollárra, illetve euróra válthat és jó messzire vihet. Ez az ember annak a gazdasági intézkedésnek (*el corralito) az áldozata, amely számos külföldi vállalkozónak teszi lehetetlenné, hogy nyereségüket kivigyék az ország területéről. Felháborodásukat elkerülendő, a kubai hatóságok engedélyezik nekik, hogy az érték nélküli pénzhelyettesítő kuponjaikat fogyasztásaik kifizetésére használhassák fel.

A befagyasztott bankbetétek, s számlák drámája manapság megannyi vállalkozót érint, akik a külföldi befektetők megjelenését engedélyező, 1995-ben hozott törvény miatt beléphettek az ország piacára. Ők megkapták a cégalapítás kiváltságát, ami a helyieknek teljes egészében tiltva volt. Belőlük lett az új vállalkozói réteg egy olyan országban, ahol 1968-ban, a Forradalom még a cipőtisztítő fiúk sámliját is kisajátította. Az általuk elért hatalmas nyereség vonzó célponttá tette őket a jinetero-k, a főbérlők és az állami titkosszolgálat tagjai számára. Sokukat lehetett látni, amint drága éttermekben, nagyon fiatal nők kíséretében, finom ételeket rendelnek. Mások, - a kisebbség -, ajándékokat adtak alkalmazottaiknak, így egészítve ki az őket alkalmazó állami cégtől származó, kubai pesoban kiadott, alacsony fizetésüket.

A “haladó szövetkezeti forma” ezen befektetői hajlandóak voltak tőkéjük egy részéről lemondani, hogy a piacunkra való korai belépéssel, jó pozícióban legyenek akkor, amikor azt egy tortához hasonlóan felszeletelik, s szosztják. Azok azonban, akik szerződéseiket aláírták és a pezsgőspoharat az övékhez koccintották, csak az átmeneti, szükséges rosszat látták bennük, amelytől azonnal megszabadulnak majd, amint véget ér a “Különleges Időszak”. A megannyi állami garancia hangoztatása után aztán pár hónappal ezelőtt megláthatták, hogy a kincstár üres, miközben folyamatosan hallgathatták, hogy “nem tudunk nektek fizetni”. Ezek a vállalkozók gyorsan megismerhették a tehetetlenség és a torokba visszaparancsolt ordítás érzését, amit mi kubaiak naponta átélünk. Ma még azonban, ezzel együtt sem olyan védtelenek az Állammal szemben, mint mi: van ugyanis egy útlevelük, amelynek segítségével elmehetnek máshová és mindent elfelejthetnek.

* A fordító megjegyzése: El Corralito-nak hívták Argentínában a kormány azon intézkedését, amikor 2001 és 2002 decembere között, az országot sújtó gazdasági válság miatt, befagyasztotta a bankbetéteket és bankszámlákat.

A bolond könnyű prédát jelent a ravasznak, aki gúnyos szavakat kiált feléje az utcasarokról, fokozva delíriumát. Volt a háztömbünkben valaki, aki hosszú órákat töltött el két papírcsónakocskával, és a különös flotta sehol sem ért partot. Az anyja benadrilint, diazepant, bármit beadott neki, hogy nyugodt állapotban tartsa, s hogy ne kelljen Havanna pszichiátriai intézményébe, a Mazorra-ként ismert, elmegyengék számára fenntartott raktárba küldenie őt.

Az asszony nem tudta elfelejteni a Boyeros utcai elmegyógyintézetről készült képeket, amelyek felhalmozódott rettenetet és anyagi szegénységet mutattak. Majdnem meztelen ápoltak, ürüléknyomos falak, hiányos felügyelet mellett kialakuló, borzalmas jelenetek. A képeket annak idején az újságok közölték le, még a messzi 1959-es évben. Ezeket televíziós beszámolók követték, aztán jöttek a tiszta lepedők, terápiás foglalkozás, sőt még politikai plakátok is, amelyek megváltoztatták a horror arcát. Csak az nem változtott, ahogy már említettem, hogy a bolond könnyű prédája a ravasznak.

A kilencvenes évektől kezdve, a különleges időszak beköszöntével, a források elapadása nem kímélte a Mazorrát sem. A település közeli házainak lakói a feketepiacon jól felszerelkeztek a kórházból származó takarókkal, tejjel, élelmiszerrel, ruhával, törülközőkkel és gyógyszerekkel. A kórház betegei pedig azt hitték, az is része mindennapos szenvedésüknek, hogy - mint a a Gázláng c. Bergman filmben -, minden nap hiányzik egy újabb égő a szobából. Az összes nélkülözhetetlen dologtól megfosztották őket, és senki nem javította
meg az elromlott ablaktáblákat, az eldugult wc-csészéket és a hiányzó lábú ágyakat. Ez alkalommal nem volt olyan újságíró, aki engedélyt kapott volna arra, hogy a fennálló állapotokról beszámolót készítsen.

Mindazonáltal, a hivatalos sajtó nem hallgathatta el 26 beteg halálát -néhányan 40 halálesetetről beszélnek-, amely a kihűlés és az ellátatlanság folytán kialakuló betegségek miatt következett be. Az áldozatok egy hideg januári napon kiléptek az életből, test a testhez szorulva, s nem tudták elkerülni a véget. Ami a ravaszokat illeti, ők a lopásokból származó haszon rájuk eső részéből házakat építettek, és azt gondolták, soha, senki fog fog rájönni a sikkasztásra. Most, a kíváncsiskodók távoltartását szolgáló rendőrségi felügyelet mellett, vizsgálat folyik a kórházban. Nem szivárogtak ki ugyan fotók, de kínoz a gondolat, hogy ha látnánk képeket ezekről a betegekről, kiszolgáltatottságuk nagyon hasonló lenne azokéhoz, akik a távoli múltban készült képeken láthatók.

Fordította isemilla

“És hogy hívjuk?” Kérdezte egy barátnőm, aki egy kisfiút vár és a hatodik hónapban jár. “José” vágtam rá kapásból egy szokványos nevet, de a barátnőm arcán megjelenő fintorból láttam, hogy kevésbé hagyományosban kell gondolkodnom. Erre végigmondtam a teljes névkatalógust, olyanokat, mint
Mateo, Lazaro vagy Fabian, de egyik sem nyerte el a leendő anya tetszését. Ha mindez húsz évvel ezelőtt játszódott volna le, ez a csecsemő is egy ipszolonnal a neve elején indult volna el az életbe, úgy, mint sokan, akik a hetvenes és nyolcvanas években születtek. De mára - úgy tűnik - meghaladtuk az ABC
utolsó betűjének furcsa divatját.

A kubaiak éveken keresztül olyan szabadsággal kísérletezgettek gyermekeik névadásánál, amilyenre az élet más területein nemigen volt lehetőségük. A jegyrendszer szürke fellege és a létezés feletti állami konroll egy
pillanatra elillant, amikor az újszülöttek nevének anyakönyveztetése volt soron. A szülők játékot űztek a nyelvvel, és olyan nyelvtörő szavakat hoztak létre, mint például a híres röplabdajátékos, *Vicyohandri* neve. Voltak, akiket olyan különös névkompozíciókkal ajándékoztak meg, mint az “igen” szónak angol, orosz és spanyol összeolvasztásából keletkezett “Yesdasí”.

Szerencsére néhány éve már nyugodtabb szelek fújnak névadásakor. Ma annak a generációnak a tagjai, akiket mintegy laboratóriumi kísérletben neveztek el így vagy úgy, visszatérnek a régebben használatos nevekhez. Így a barátnőm is, aki néhány nap múlva felhívott, hogy beszámoljon a döntésről: “Juan Carlos lesz.” Megkönnyebbülten lélegeztem fel a vonal másik felén: ami a névadást illeti, visszatértünk a józan észhez.

Fordította: isemilla