magyarul

A brazil telenovelák, a Discovery Channelről származó kalóz-dokumentumfilmek és az unalmas kerekasztalbeszélgetéseken felül, létezik már a Big Brother-re hajazó televíziós riportműsor is. A képernyőn keresztül láthatjuk, amint rejtett kamerával filmezik le polgártársainkat és anélkül olvasnak bele emailjeikbe, hogy erre bírói rendelet adna nekik felhatalmazást. Mintha egy üvegből készült házban élnénk, amit az állam szigorú tekintete tart szemmel, és még a telefontársaság is rögzíti ügyfelei beszélgetéseit, hogy aztán a felvételeket tizenegy millió megdöbbent tévénéző elé tárja.

A legutóbbi eset azon orvosok vallomásainak sugárzása volt, akik az orvosi titoktartást megsértve beszéltek pácienseik betegségeinek részleteiről, s amit épp olyan súlyos vétségnek tartok, mintha egy pap beszélné ki a gyónás alatt elhangzottakat. Nyilvánosságra kerülnek ezen kívül lakásbelsőkről készült fényképek, amelyeken még a hivatalos véleménnyel szembemenők hűtőszekrényeinek tartalma is látható. A paparazzi és a politikai rendőr a voyeur személyében olvad egybe. Már nem lepődnék meg azon sem ha az akták a rendszerellenesnek bélyegzett emberek meztelen fotóját is tartalmaznák, várva a percet hogy nyilvánosságra kerüljenek, mintha a pőreség kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatna a lefényképezettek “romlottságáról”.

Szövegkörnyezetükből kiszakított képek, átszerkesztett mondatok, és előnytelen felvételek célozzák a közvélemény negatív megítélésének kialakulását, s mindez csak néhány az alkalmazott technikák közül, amelyre ezek a műsorok épülnek. Az “áldozatot” persze egyikben sem szólaltaják meg, mert így elkerülhető, hogy a nézők észrevegyék, hogy bizony egyetértenek a kipellengérezettek kritikát megfogalmazó véleményeivel. Az ilyen típusú reality műsorok barbár készítőinek szerencsétlenségére, a polgárok kezében lévő technológia az ő életüket is egyre átlátszóbbá teszi. Az oly hosszú ideig tartó megfigyelések után bebizonyosodott, hogy már a kerítésen innen is van olyan lyuk, amelyen át beláthatunk a másik oldalra.

Látom, ahogy a többi ember automataként megy a boltba, vegetál a munkahelyén és reménytelenül vár a sorára a szavazó urnák előtt. Az életük pedig eltelik, miközben az egyre kisebb darab kenyéradagot, az éhenhaláshoz is kevés fizetésüket veszik fel, vagy miközben a jelölőgyűlésen a képviselőket választják meg. A most folyó küldöttállítás egyik választottja sem lesz képes arra, hogy megoldja Kuba hétköznapjainak problémáit. A jelölteket épp hogy csak egy fényképről, meg egy “érdemekkel” telezsúfolt önéletrajzból ismerjük, amelyben - szinte mindig - kihangsúlyozzák az “egyszerű származást”. A megbízásuk elnyerése utáni programjukról, vagy szándékaikról egy szó sem esik.

Különös, hogy majd mindegyik jelölésig eljutó ember a Kommunista Párt tagja, és a pártfegyelmet mindig a választóik iránti kötelezettségeik elé helyezik. Nem fognak képviselni minket a kormány előtt, s nem fognak a nevünkben szólni az intézményekben; leginkább a felülről jövő rossz hírek hírnökei, s a kevesek által eldöntött direktívák és szabályozások közvetítő csatornái lesznek. A Néphatalom ezen, több mint harminc év óta létező képviselői, még a rendszeres szemétszállítás elintézésére sem voltak képesek, sem arra, hogy a pékek minőségi munkát végezzenek, vagy hogy az ereszcsatornák ne csöpögjenek mindenfelé. De nem testesítik meg társadalmunk heterogén véleményét sem. Posztjukra letesztelt hűségük, s nem pedig itézkedési hatékonyságuk miatt kerültek.

Ma este van annak a háztömbnek a jelölőgyűlése, amelyben lakom. A meghívó pár napja érkezett, miközben a tévében arra kapacitáltak bennünket, hogy a legjobbakat és a legrátermettebbeket válasszuk. Ezzel együtt körömpiszoknyi reményt se fektetek abba a mechanizmusba, amely már bizonyította kirekesztő mivoltát és hatékonyságra való képtelenségét. Szeretném a kezemet a szókimondó és konkrét tervekkel rendelkező szembeszomszédért emelni, de rendelet van arra, hogy megakadályozzák azt, aki egy “nem odavalót” jelöl. Nagyon valószínű, hogy majd ugyanazt a képviselőt jelöljük, aki már több mint tíz éve megoldásokat ígérget nekünk, tudván tudva, hogy nincs hatalmában a teljesítésük. Ő ezeknek a hasztalan választásoknak a kényelmes jelöltje, s mi csak a bábok vagyunk, akiknek a kezeiket kell emelni, meg a jelölőcéduláikat kitölteni.

Az ügyintéző hölgy felemeli a pecsétet, megközelíti vele a nyomtatványt, hogy aztán végül mégis csak a papír mellé tegye le. “Nem utazhat” - mondja, és a helyiségben lévők mindegyike hallja azt a mondatot, amellyel a Szigeten való maradásra ítélnek. A többi asztalnál váró kérvényezők lesütik a tekintetüket hogy pillantásuk nehogy keresztezze a szolidaritásukat kereső tiédet. Az arra járó katonák felülről lefelé végigmérnek mintha azt mondanák: “biztos csinált valamit, azért nem engedik ki”.

Az utolsó pillanatig reménykedtél, hogy a Belügyminisztérium archívuma talán nem annyira rendezett, és nem veszik észre múltad megbízhatatlanságát. Azon is gyakran elmerengtél, hogy a titkárnő pont abban a pillanatban akar majd kimenni egy pizzáért, amikor a te kérvényedhez ér, és gyomrának korgása miatt papírodat sebesen az elfogadott kupacra dobja. Jól tudod, hogy az olvadt sajt és a paradicsomszósz milyen hatást tud gyakorolni egy bürokratára, aki délután háromkor az óráját nézi.

Az állami hanyagság ezúttal azonban nem működött. Ügyedre már akkor felfigyeltek, amikor a délre irányuló utazás kérvényeit benyújtottad. Valami magas rangú katonatiszt mosolyogva konstatálta, hogy végül mégis a kezei közé kerültél. Miután azt hitted, hogy szabad ember módjára élhetsz, hangosan kimondtad a véleményedet és cikkeidet igazi neveden publikáltad, elértél ahhoz a ponthoz, ahol éreztetik veled az összes falat, az összes rácsot és az összes lakatot.

Nincs priuszod, egy bíróság sem ítélt el soha, és annyi az összes bűnöd, hogy a fekete piacon veszel tejet és sajtot. Ezzel együtt éppen most bizonyosodtál meg róla, hogy büntetésben vagy. A rád mért ítélet a sziget rácsai mögött való maradásra kárhoztat; a tenger zár be, amit néhány ember naívan hídnak hisz, s nem pedig annak az áthatolhatatlan akadálynak lát, ami a tenger valójában. Senki nem fog kiengedni, mert egy hátadon számot viselő őrizetes vagy, pedig azt hiszed, hogy az a blúz van rajtad, amit reggel a szekrényből vettél ki. A “mozdulatlan zarándokok” cellájában vagy, ahol kötelezően maradnod kell.

Az ablakon át egy hang feddőleg rádszól, amiért nem hallgattál, nem színleltél egy kicsit… nem húztál maszkot, hogy utazhass. Nem láthatod a fényt addig, amíg az egész börtön össze nem dől.

Az élet nem tér vissza a normális kerékvágásba. Nem jön vissza az a tragédia előtti idő, amelyet - tévesen - a nyugalom időszakaként emlegetünk. Kinyitom a naptáramat, próbálom újraindítani az életemet, a blogot, a Twitter-üzeneteket… de nem sikerül. Ezek az utóbbi napok túlságosan intenzívek voltak. Újra és újra magam előtt látom a félhomályban Reina Tamayot, szemben a halottasházzal, ahol felöltöztette és felkészítette fiát a leghosszabb utazására. Aztán meg a szerdai képek tolulnak elém: letartóztatások, ütlegek, erőszak és egy húgyszagú cella egy másik mellett, ahol Eugenio Leal és Ricardo Santiago követelték jogaikat. Az idő többi részében gépiesen lépkedek, nézek anélkül, hogy látnék és dühösen pfülöm a billentyűket.

Most nincs aki összefüggő és értelmes sorokat írjon. Annyira szeretnék üvölteni, de február 24-e belém folytotta a szót.

Ma este, miután tudomást szereztünk Orlando Zapata Tamayo halálhíréről, Reinaldoval meg tudtuk közelíteni a Boyeros utcában található törvényszéki orvosi központot.

Egy állambiztonságiakból álló emberi kordon figyelte a helyet, de ennek ellenére találkozni tudtunk Reina-val, az elhunyt édesanyjával, hogy interjút készítsünk vele.

Fájdalommal és felháborodással telve beszéltünk a szomorú, de tartást sugárzó nővel.
Az amtőr, minimális fényben készült videófelvételen egy anya szívszorító, fájdalommal teli szavai hallhatók.

Lehettél volna kegyeit áruló prostituált vagy államrendőrségi kihallgatótiszt. Akkora volt a szükség, hogy sosem tűnt nagyon távoli lehetőségnek a tested áruba bocsátása egy üveg samponért vagy néhány szappanért. Az volt csak a
gond, hogy az alakod túlságosan nyiszlett volt a barterhez, és a bőrödet is túl fehérnek találták azok a külföldiek, akik a prospektusokban látott fahéjszínt keresték. Nem volt meg benned az a bizonyos ‘valami’, amivel testre tapadó ruhában pénzért szexet kínálhatnál, és hotelek körül kószálva húznád ki a családod a gondokból.

Közel voltál ahhoz is, hogy egyenruhát húzz, amikor a kilencedik osztályt befejezve felmerült benned, hogy beiratkozol a Camilo Cienfuegos katonai iskolába, hogy megszabadulj otthonról, ahol túl sok tiltás és túl sok nyomor vett körül. Arra gondoltál, kész vagy arra, hogy olyan összeszorított szájú katona váljon belőled, mint amilyenek a MINFAR vagy a MININT sok kis privilégiummal rendelkező tagjai. Egy barátod jókor jött tanácsa mentett meg a ‘vigyázzzzzz!” ordibálásától és a gépfegyvercsörgetéstől. De ha azon a délutánon, akkor, 1990-ben nem hallottad volna meg a kérdést ” mit fogsz te csinálni a parancsszavak meg a lövészárkok között?”, ma talán Villa Marista egyik lezárt házában fenyegetnél valakit.

Lehettél volna balsera (egy rozoga csónakon a szigetről menekülő), esetleg öngyilkos, vagy egy miniszter szeretője, cenzor vagy politikai fogoly, csendőr vagy áldozat. Nem volt egyszerű sérülés nélkül megúszni a kilencvenes évek életedet érintő krízisét, az értékek devalválódását, és azokat a marginális társadalmi jeleneteket, amelyek között növekedtél. Valami belőled ott maradt piros neylonruhában a sarkot támasztva, egy hadnagy vállapján, és mindazokban, akikké válhattál volna, de amiktől a véletlen és a saját fásultságod megmentett.

fordította: isemilla

A Kuba és az Egyesült Államok között folyó migrációval kapcsolatos párbeszéd apropójából

Carlitos, miután ötször kísérelt meg átkelni a Floridai-szoroson, végül megérkezett Atlantába. Kétszer az ameriakai partiőrség kapta el, s visszaküldte a Szigetre. Hónapokig őrizgette a tőlük kapott sárga borítékot, s amivel hivatalosan kérvényezhetett beutazási vízumot az USA-ba. De ő a gyorsabb kijutás mellett tette le a voksát, s mielőbb maga mögött akarta tudni a nagymamájával megosztott apró szobát és a kerületi rendőrség zaklatásait. A kubai oldalon is lefülelték, három évvel ezelőtt, augusztus 13-án, amikor a hajójáról letört a propeller, s az útját a cojimar-i börtönben volt kénytelen befejezni. Ekkor pénzbüntetést is kapott, és egy civilruhás ügynök kezdte látogatni, arra próbálva őt rábírni, hogy mielőbb munkába álljon.

Miután számot adott silány tengerészképességeiről, a 32 éves fiatalembernek sikerült Ecuadorba menni, mely ország egyike azon keveseknek, ahová kubaiak vízum nélkül utazhatnak. A dél-amerikai ország volt aztán az ugródeszka, amelyen keresztül amerikai földre léphetett, s ahol most új életet próbál kezdeni. Barátainál hagyta a GPS-t, amely tengeri próbálkazásaiban segítette, meg a soha ki nem töltött vízumigénylő űrlapot. Nem egy meghatározott célért ment, inkább előremenekült, hogy ne váljon belőle frusztrált negyvenes. Még legmerészebb álmaiban sem tudta elképzelni, hogy hazájában saját lakhelye lehetne, valamint olyan jövedelme, amely anélkül tenné lehetővé számára a túlélést, hogy az Államtól kelljen lopnia.

Mint megannyi kubai, Carlitos nem tudott arra várni, hogy a gyerekkora óta ismételgetett ígéretek valóra váljanak. Nem akart a háza előtt ücsörögve megöregedni, frusztrációját alkoholba önteni vagy egyéb droggal elfedni. Többféle menekülési útvonalat is eltervezett, de végül egy nagybátyja fizette ki a Quitoba szóló repülőjegyet, s ő magával vitte az illúziót, hogy családja egyszer majd utána mehet. Még előfordul, hogy azt álmondja, hogy az éjszaka közepén egy sós-olajos szagú hajó megy érte, s bilincseben Kubába viszi. Ilyenkor felriad és körülnéz, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy továbbra is abban a kis lakásban van, amit egy barátnőjével együtt bérelnek. ” Aki életében
egyszer csónakon menekülő volt, az mindig az marad” - dünnyögi, majd megigazítja a párnát, és megpróbál a biztos szárazföldről álmodni.

Százszor is hallottam, hogy az egyetemeket, - csakúgy, mint a temetőket -, nem áraszthatják el az elnyomás démonai. Úgy képzeltem, hogy ezek a lépcsők előtt megtorpanva köröznek anélkül, hogy be tudnának jutni a betűk és matematikai képletek területére, ahol az egyetemisták találnak menedékre. De ez a képzeletbeli immunitás csak a fantáziámban létezett, mert a kubai történelem folyamatos túlkapásokat mutat, amelyeket az országom egyetemei szenvednek meg. Az ideológiai büntetés, - Palas Atenea tekintetétől kísérve-, számtalan esetben tört be a tudás és oktatás eme intézményeibe.

A XX. század első felében több egyetemista tüntetés követelte az elnök lemondását, bizonyítékot nyújtva az iskolapadokból áramló társadalmi erőről. A havannai egyetemnek helyet adó La Colina falain falfestmény formájában még ma is látható néhol a fiatalság nonkonformitása, amit a későbbi forradalmi purgatórium apátiává redukált. Az Egyetemi Ifjúsági Szövetség már nem elindítója olyan eszméknek és tetteknek, amelyek egykoron megrengették a várost, és amelyek a szervezetet az egyetemista hatalom képviselőjévé tették. A szövetség minden forradalmi jellegzetességét elvesztette és vezetőit már nem karizmájuk és népszerűségük, hanem politikai megbízhatóságuk alapján választják meg. “Az egyetem a forradalmároké” szlogen lett az a maszk, amellyel a legbiztosabban lehet diplomához jutni.

Az utóbbi két évben, mióta Raúl Castro van hatalmon, az ideológiai okokból történő kirúgások továbbra is folytatódnak az egyetemeken és növekvő tendenciát mutatnak. Amikor a Fekete Tavasz egyik bebörtönzött újságírójának a lányát, Sahily Navarrot megakadályozták abban, hogy visszatérjen az egyetemre, tudtam, hogy az egyetemi szövetség agóniája az elhalás állapotába lépett. Néhány nappal később pedig a szervezet fejfáját állították fel, amikor Marta Bravot eltávolították tanári állásából, mert reformokat követelt az országnak. A rekviem zenéjét azok írták, akik Darío Alejandro Paulino kirúgásáról gondoskodtak, miután a Facebookon a Társadalmi Kommunikáció Tanszék kérdései megvitatására csoportot indított. Ezekkel a szomorú eseményekkel, az egykoron Julio Antonio Mella által vezetett szövetség kifejezte, hogy halálát a dogmatizmus és intolerancia démonai okozták, amelyek ma szabadon körözhetnek az egyetemi kampuszon és épületekben.

*Létrehoztunk egy Facebook csoportot “Basta de expulsiones en las Universidades cubanas” (Elég legyen a kubai egyetemeken történő kirúgásokból) hogy legalább virtuálisan tiltakozhassunk az önkényes túlkapások ellen.

Sztyeppék, hó, almák és a fát egyenetlen hasábokra vágó fejsze hangja. A 70-es, 80-as évek Kubájában hangsúlyosan jelenlévő Szovjetuniónak köszönhetően, gyerekkorunkat ezek az idegen képek és hangok töltötték be. A bolgár és cseh rajzfilmeket nézve vacogtunk az ott látott hidegtől, miközben odakint a trópusi napsütés emlékeztetett bennünket, hogy továbbra is egy karibi szigeten vagyunk. Néhányan előbb mondtuk ki, hogy ’konyec’, mint azt, hogy ’vége’ míg aztán egy napon a medvék emigráltak és mi győzedelmes katonákról és mosolygó muzsikokról szóló filmek nélkül maradtunk.

1991 után az orosz MIR kiadó könyveit, a felejtés porával borítottan, csak antikváriumokban lehetett fellelni. Idén februárban azonban a XIX. Nemzetközi Könyvvásár vendége az az ország volt, amelyik évtizedeken keresztül mentora és gazdasági támogatója volt a kubai folyamatnak. Az elvtársak, akik régen csillagászati áron vették a kubai cukrot, - miközben nekünk bagatel áron adták a kőolajat -, most öltönyben és nyakkendőben tértek vissza. Az egykoron barátilag támogatott országba most azért érkeztek, hogy a marxizmustól messze eső, csillogó színekben nyomtatott könyveiknek hírverést csapjanak s olvasókat találjanak.

A Fortaleza de la Cabaña sétányán hosszú sorok kígyóztak hogy az emberek a keletről érkező olvasnivalóból vásárolhassanak. Itt is, ott is gyerekek lapozgatnak laminált oldalakat, amelyeken aranyló búzakalászok és hatalmas fülbevalót viselő, szombrerós emberek láthatók. De ez már nem olyan, mint régen. Az életünkben egykor kényszerűen jelenlévő ikonográfia a mai gyerekeknek csupán kiváncsiságot ébresztő egzotikum. Gyermekfejükben a nyírfa már nem helyettesíti a pálmát, vagy a róka a gyíkot. Oroszország számukra semmi több, mint egy távoli, másmilyen ország.

A szülői értekezlet higgadtan zajlott, s a Oktatási Minisztérium önkormányzati központjából többen is képviseltették magukat. A délelőtt még a gyerekek által használt műanyag székeken ülő szülők között morajlás futott végig. Közeleg a nap, amelyen kihirdetik hogy ki tanulhat tovább, és úgy tűnt azon a szülőin talán bejelentik, hogy hány helyet osztottak ki az iskolánknak, azaz hányan mehetnek egyetemi előkészítőre vagy technikumba. Mindenkit meglepett, amikor közölték az “általános kisegítő oktatói” státusz megszüntetését, ugyanis mi azt hittük, hogy jelenlétüket még a dédunokáink sem kerülhetik el.

Kétségtelen bukásnak könyvelhetjük el a kamaszok gyorstalpalókon való tanítóvá képzését, amely után a nyelvtantól kezdve a matekig mindent taníthattak. Nem a fiatalságukkal volt baj, - az bármelyik foglalkozásnak jót tesz -, hanem azzal a sebességgel, amellyel oktatókká tették őket, valamint azzal az érdektelenséggel, amelyet sokuk a tanítás nemes hivatása iránt mutatott. Mivel a tanárok jövedelmezőbb munkát biztosító szektorokba vándoroltak el, fent kitalálták a kisegítő-tanár programot, amely maga után vonta, hogy a kubai oktatás színvonala a béka feneke alá került. A gyerekek otthon olyanokat mondtak, hogy 1895-ben Kubában “polgárháború” volt, és hogy bizonyos geometriai formáknak “csücske” van, amelyet mi szülők “csúcs”nak fordítottunk. Volt egy olyan gyorstalpalón végzett oktató is, aki első tanítási napján arra biztatta a nebulókat, hogy “tanuljatok szorgalmasan, nehogy az történjen veletek, mint velem, hogy a rossz jegyeim miatt csak tanárnak mehettem”.

Mindehhez még megjelentek a tévé-órák, melyek párbeszédre alkalmatlan, személytelen és hideg képernyőivel, a tanítást nagy százalékban letudták. Az ötlet az lett volna, hogy ezek a televíziós oktató filmek kiegészítsék a tanulók előtt álló oktatók szegényes tudását. Sok iskolában azonban, a tévétanár teljes egészében átvette a hús-vér oktató helyét, s mindeközben a tanárok fizetése csak szimbolikusan emelkedett, hogy soha ne is érje el a havi 30 dollárt. A tanítás a papi hivatásnál is nagyobb áldozatvállalás lett. Így eshetett meg, hogy a táblák elé olyanok kerültek, akik nem tudnak helyesen írni és fogalmuk sincs saját országuk történelméről. Akik megkötötték az oktatásban való részvétel kompromisszumát, de akik már egy hét tanítás után megbánták az egészet. Az oktatás ezen deformációját magával hozó folyamat a forradalom bukott terveit számon tartó, titkos könyvbe került, a nevetséges célokat kitűző, sohasem beteljesülő termelési tervek mellé. Csakhogy itt nem több tonnányi cukorról meg babról van szó, hanem a gyerekeink tanításáról.

Megkönnyebbülten lélegzek fel, hogy a kisegítő okatatókkal végzett hosszú kísérlet véget ért. Csak sajnos nem látom közeledni a napot, amikor az igazi tanárok otthagyják a taxi volánját vagy a bár pultját, és visszamennek az osztálytermekbe. Sokkal nyugodtabbnak érezném magam, ha a tévé képernyője helyett Teo fiamat egy élő, nagytudású tanár oktatná. De azt hiszem erre még a dédunokáink beiskolázásáig várnunk kell.