magyarul

A Malecónon végigfutó falról nincs sok néznivaló. Látni egy nagy kék laposságot, ami ha néha háborog, habos hullámokat vet az útját álló körút aszfaltjára. Nincsenek vitorlások, csak alig néhány, a parti őrség által engedélyezett toldott foldott csónak tűnik fel néha. Nyáron a kamaszok beugrálnak a hűsító habokba, de télen elkerülik a vízfröccsöket és a hideg szelet. Egy hajó minden este keletről nyugatra úszik; a hajóforgalmat tartja szemmel, a Floridai-szoros irányába tartó esetleges szökevény hajósokat kutatja.

Az évnek abban a hónapjában vagyunk, amikor a part melletti sugárúton a legnagyobb a zsibogás. De minden a parton innen történik, nem is álmondhatunk arról hogy a mozgalmasság kiterjedjen odaátra, a sós vízre. Mikor fordítottunk hátat a tengernek? Melyik pillanatban vesztettük el az országnak ezt a hozzánk tartozó részét? Halat enni, kihajózni, a hullámokon ringva bámulni a parti épületeket, élvezni a mélységek különböző kék árnyalatait megszokott kedvtelések a tengerparti városokban, ám szomorú fantazmagóriák a Szigeten, amely olyan mintha nem is a karibi térséghez tartozna, hanem a semmiben lebegne.

Abban az illúzióban ringatom magam, hogy egy evezős kibérléséhez egy napon nem kell majd felmutatni külföldi útlevelet. Hogy újra vitorlások veszik majd birtokba az öblöt, s emlékeztetnek rá minket, hogy egy tengerparti Havannában élünk, amely a kalózok kiáltásai és a kikötői zaj közepette született. Tányérunkon a pontyot felváltja majd a vörös sügér, és a Malecón faláról lábunkat lógatva integetünk a Mór-erőd felé úszó, s onnan visszatérő hajóknak.

Fidel Castro négy év távollét utáni nyilvánosságba való visszatérése nyugtalanságot és találgatásokat okozott főleg azért, mert váratlan megjelenésére akkor került sor, amikor az emberek a legjobban várták a Fidel minden posztját megörökölt Raúl Castro által beígért reformokat.

Az elképzelt vagy valós hírességek visszatérése gyakran megesik, legyen szó Don Quijote-ról, Casanova-ról, King Kongról, Elvis Presley-ról vagy Juan Domingo Perón-ról. A visszatérések mellett azonban gyakori az ezzel járó csalódás, mivel a visszatérők már nem olyanok, mint azelőtt, vagy mint ahogyan emlékeztünk rájuk. A visszatéréshez ragaszkodók egyfajta kétségbeesést sugároznak, és ez alól Fidel Castro sem kivétel.

Ez a tétova beszédű, remegő kezű idős bácsi semmit sem idéz abból a görögös arcélű katonából, aki régen egy téren, a nevét skandáló milliónyi ember előtt osztott kegyelmet, hirdetett ki senkivel meg nem tárgyalt törvényeket, jelentett be kivégzéseket vagy nyilatkoztatta ki a forradalmárok jogát a forradalomra. Alig maradt valami abból az emberből, aki egykor órákra elfoglalta a tévé képernyőjét, miközben egy egész nép áhítattal itta szavait a doboz másik oldalán.

A régi idők nagy improvizátora ma egy kis színházteremben, fiatalok előtt olvassa fel a sajtó által már közzétett gondolatainak összefoglalóját, és az egykori, legbátrabbakat is megborzongtató félelem helyett, a legjobb esetben is csak gyengéd együttérzést ébreszt hallgatóságában. Egy fiatal újságírónő jóindulatú kérdést intézett hozzá, illetve nyilvánosan kért tőle valamit: “Szeretnék adni Önnek egy puszit“, illetve “Mondja el nekünk, hol van az a szakadék, amit évekig még a legmerészebbek se mertek átugrani?”

Az egyik jele annak, hogy nem örülnek Fidel Castro mikrofonhoz való visszatérésének az, hogy még a saját bátyja se említette legutolsó parlamenti beszédében Fidel obskurus jövendöléseit az elkerülhetetlen és végzetes nukleáris konfliktusról Észak Koreával vagy Iránnal. Az elemzők rámutattak, hogy a Máximo Líder nemigen ereszkedett le országai problémáihoz, főleg a más szemében látott szálkával foglalkozott: a bolygó környezeti állapotával, a kapitalizmus, mint rendszer kifulladásával vagy a fent említett háborús jövendölésekkel. Mások úgy értelmezték a kubai állapotok iránt tanúsított látszólagos közönyét, mint leplezett nemtetszést. Ha César nem tapsol, - mégha nem is cenzúráz is -, valami nem stimmel. Lehetetlen, hogy éppen ő ne tudna a változásokra éhes kubai politikai osztályról, és naívság lenne jóváhagyásában reménykedni. Túl sok évig függtek életek kezének gesztusaitól, szemöldöke felvonásától vagy füle moccanásától. A fidelológusok most nem tudnak jósolni és a legrosszabat félik, ha neki találna menni a reformistáknak a tévékamerák előtt.

Az új farkasok türelmetlen generációja talán éppen ezért nem akarja feléleszteni az öreg, hamarosan 84 éves parancsnok haragját. Akik a hatalom berkeiben a legradikálisabb változások pártolóinak mutatják magukat, megvárják (be)következő hanyatlását. Akiket valóban a (ford: forradalmi) folyamat sorsa aggaszt, azon aggódnak, hogy Fidel mostani megjelenésével elhalványul a kubai forradalmat ötven évig mitikusan megszemélyesítő alak fénye. Miért nem marad meg otthon és hagy minket dolgozni? - gondolják néhányan anélkül, hogy ezt hangosan ki mernék mondani.

Egy ideje már- már egy múltbeli alakként kezdtünk rá emlékezni, ami végül is a felejtés egy nemesebb formája. Készen álltunk megbocsátani egykori tévedéseit és bukásait, hogy a XX. század hamuszínű piedesztáljára emelhessük, hogy ezen legjobb formáját megörökítő vonásai az illusztris halottak társaságában tűnhessen fel. De hirtelen megjelenése minden ilyen erőfeszítést tönkretett, és a világ vége bejelentése részéről úgy hatott, mintha meg akarna minket győzni, hogy az életnek ő utána már nincs értelme.

Az utolsó hetekben feltűnt ember, akire régen az “Egy”-ként, a “Legfelső Vezető”-ként, a “Paripa”ként, vagy egyszerűen csak “Ő”-ként hivatkoztak, ma megkopott karizmával áll előttünk, s ebből megérthetjük, hogy AZ a Fidel Castro – szerencsére - már nem fog visszatérni, mégha jelenleg a visszatérésől szólnak is a hírek.

A szöveg a Washington Post cikke eredetileg.

Végre leülök a szálloda székébe, kinyitom a laptopomat és körülnézek. Miután megpillantott, a biztonsági őr egy rövid “már itt van”-t mormol a hajtókájára tűzött mikrofonba. Ezután néhány turista érkezik, mindeközben mutatóujjamat az egéren tartva, amilyen gyorsan csak lehet, igyekszem kihasználni azt a néhány percet, amit az interneten tölthetek. 10 nap óta most először sikerül elmerülnöm a világhálón. Proxy-k sora segít túl a cenzúrázott oldalakon, a GeneraciónY oldalt elérni egy névtelen szerveren keresztül tudom, ami egyben a tiltott oldalakhoz vezető híd. Három év alatt szakértője lettem lettem a lassú webkapcsolatnak, valamint a rosszul működő, nyilvános és megfigyelés alatt álló internetkávézóknak. Óvatosan blogot szerkesztek, tweet-eket küldök, amikre nem fogom látni a reakciókat és próbálok boldogulni egy, az összeomlás szélén álló emailfiókkal.

Miután mi kubaiak végre megkerüljük az internetezést gátló intézkedéseket, rájövünk, hogy a cenzúra két oldalról is korlátoz minket. Az egyik oldal a kormányzó politikai akarat hiánya a tömeges internet-hozzáférés megteremtésére. Ez a blogok és portálok korlátozásában és a nyilvános internethasználat megfizethetetlen áraiban mutatkozik meg. A másik, hasonlóan fájdalmas oldal az, hogy az ellentmondásos embargóra való hivatkozással megannyi külföldi szolgáltatásból kizárják országunk lakosságát. Akik azt gondolják, hogy pl. a Jaiku, a Google Gears, vagy az Applestore oldalak előttünk való korlátozása bármilyen hatással lesz az itteni hatalmon lévőkre, naivak. Hiszen egészen biztosan tudniuk kell, hogy a nálunk kormányzóknak, műholdvevőjuk, szélessávuk, korlátlan internetük és alkalmazásokkal teli IPhone-juk van otthon, mialatt mi, az állampolgárok, folyton olyan képernyőfeliratokkal szembesülünk, hogy “ez az oldal az ön országában nem elérhető”.

Ahogy meg tudjuk kerülni a belső korlátozásokat, úgy át is tudunk bújni a külföldről minket korlátozni próbálók zárt ajtajain is. Minden ránk tett lakatnak van nyitja. Ezzel együtt frusztrál az, hogy miután kijátszottam a házam előtt strázsáló állambiztonságiakat, miután a szálloda biztonsági embereinek kimeresztett szeme előtt kifizettem a kubai átlagbér egyharmadának megfelelő összeget egyórányi internetért, miután meggyőződtem arról, hogy a Revolico, a Cubaencuentro, a Cubanet és a DesdeCuba oldalak még mindig a cenzúra sötétjében léteznek, és miután már-már megkönnyebbülve begépelek egy URL-t, a másik oldalon is falakba ütközöm.

Fordította: Balázs

Egy héttel ezelőttig úgy volt, hogy Max Marambio, más néven *El Guatón (Dagadék), a szigetre jön, hogy bíróság előtt feleljen bizonyos dolgokról. A Río Zaza vegyesvállalat tulajdonosa azonban anyaországa, Chile védelmében maradt, mivel mindenki másnál jobban ismeri a kubai ítélkezés kiszámíthatalanságát. Valaha a Legfőbb Vezető kedvence volt, nemrég viszont letartóztatási parancsot adtak ki ellene, mivel korrupcióval, sikkasztással, banki dokumentumok meghamisításával és csalással gyanúsítják.

Anélkül, hogy ismerném, hiányzik Marambio, mert távozásával jelentősen csökkent azon családok száma, akik akkor ihattak meg egy pohár tejet amikor csak kedvük tartotta. A féllegális piac, - ami az ő raktáraiból szerezte be a készleteit-, távozásakor azonnal összeomlott, és a földalatti hálózatok, amelyek termékeit terítették, vagy eltűntek vagy duplájára emelték áraikat. Csak akkor tudatosult bennünk a hatalom egykori jobbkezeként fungáló embernek mindennapi élelemszerzésünkben játszott szerepe, mikor az igazgatóvá lett egykori alezredes Santiago de Chile-be szökött.
Nyilvánvalóan nem altruista okok vezették, de általa legalább színesebb lett az egyhangú helyi termékek választéka és neki köszönhető, hogy a tetrapack már nemcsak a gyűjtők ritkaságaiak egyike.

Marambio ott gazdagodott meg, ahol a legtöbb kubai egyetlen *centavo*-t sem fektethet be: a vegyesvállalatokban, amelyek a külföldi útlevelűek kiváltsága. Személyes története előrevetíti a jövőt, megmutatja hogyan fognak rangos katonai vezetők öltönyös és nyakkendős, ideológiamentes vállalkozókká változni. Annak ellenére, hogy kiválóan bánik a múlt fegyvereivel - Kalasnyikovval, szlogenekkel és Marxista dogmákkal -, Marambiora bankszámlái, kereskedelmi szívességei, befektetései miatt fogunk emlékezni. Korábbi baj- és elvtársai nem lesznek könyörületesek vele a bíróságon, mert a pocakos chilei kereskedelmi versenytársukká nőtte ki magát, nem is beszélve arról a rengeteg titokról amiket róluk tud.

Fordította: Balázs

Anyám egy helyben toporog. Először az egyik lábán áll, aztán a másikon miközben én 7 éves karomat a csípője köré fonom. Miért van sor? Nem tudom. Lehet, hogy a buszmegállóban vagyunk, esetleg tányérok érkeztek a boltba, netalán egy gyógyszertár előtt állunk, hogy aszpirint vegyünk. Hosszan kígyózik a sor a napon és úgy tűnik sosem kerülünk sorra.

Anyám legyezgeti magát. Jobbról balra. Mozdulataival, – szinte öntudatlanul –, a várakozás művészetét tanítja nekem, a türelem gyakorlását, hogy megbirkózzak a hoszzú sorokkal amelyekben majd nekem kell várakoznom.

Fordította: Balázs

A füst beeszi magát a hajamba, a ruhámba és reggelre teljesen dohányszagú leszek, holott én azon kevés kubai felnőttek egyike vagyok aki sohasem dohányzott. A mellettem levő asztalnál egy férfi ül, másfél doboz Hollywood-ot szívott el az alatt a rövid idő alatt mióta itt van, s egy üres sörösdobozt használt hamutartónak. A falon piros vonallal áthúzott cigaretta rajza van, fehér papírját nikotinfoltok borítják. Nincs mit tenni, passzív dohányos vagyok, pedig az országban 2005-ben hoztak egy olyan rendeletet amelynek a tüdőmet kellene védenie.

Minden baj nélkül úsztam meg a körbejáró cigivel járó első cinkos “slukkot”, amellyel a gyerekek próbálják bizonyítani, hogy mennyire felnőttek már. Honfitársaim 32 százaléka függő marad ezután a fiatalkori csíny után, s onnantól pénzének jelentős részét Criollos-ra, Populares-re, vagy H. Upmanns-re költi. A térségben nálunk dohányoznak szinte a legtöbben, amit az államilag el nem ismert alkoholizmus magas arányával is párhuzamba lehet állítani. Bár az itteni otthonok felében füstöl valaki, a lakásomban csak egy ex-dohányos, egy, a dolog iránt még nem érdeklődő tizenéves él, meg én, aki egykor vízbe mártotta a cigarettás doboz hogy ezáltal szoktassa le apját erről a káros szenvedélyről.

A nemdohányzók védelmére hozott határozat szigorú és modern, de gyakorlatilag néhány hétnél tovább nem működött. Nem ismerek senkit akit nyilvános helyen vagy tömegközlekedési eszközön való dohányzás tilalmának megsértéséért bírságoltak volna meg, és továbbra is kapni mindenféle márkájú cigarettát az általános- és középiskolák környékén. Füstmentes életmódom ellenére néhány hónapja, amikor tüdőtágulással diagnosztizáltak, az orvos rámkacsintott és azt kérdezte: „dohányzol, ugye?”. Kedvem lett volna a legerősebb szivarból venni egy tucatot, mélyeket szívni belőlük és ráfújni a füstöt a be nem tartott törvény papírjára meg azokra, akik nem tartatják be. De gyanítom, ha megtenném, én lennék azon kevesek egyike akit az utóbbi 5 évben dohányzásért büntettek meg.

Hónapokkal ezelőtt azt álmodtam, hogy elvesztettem egy fogamat. Azt az aprót oldalt amely több mint harminc éve megvolt. Egy metszőfogat ami sohasem mozgott, és amit ápolnom kellene tudva, hogy nem lehet pótolni. Ha a nagyanyám élne még, úgy fejtette volna meg ezeket az álmokat mint „előjelet ami szerint valaki meg fog halni”. Anna egy szeretett személy elvesztésével asszociálta azokat az álmokat amelyekben zápfogak, szemfogak vagy elülső fogak estek ki. Neki műfogsora volt és generációjából majdnem minden barátját eltemette már.

Hidegen elemeztem a babonát és eszembe jutott, hogy a mi illegális lottónkban a 8-as számot is „halál”-nak hívják. Nem volt nehéz megtalálni a környék szelvényárusát; az öt évtizedes elnyomás ellenére a jól ismert bolita jelen
van minden sarkon az országban, ahol a legnépszerűbb és legrégebbi lottót maga a CDR üzemelteti. Egy titkos hálózat
összegyűjti a fekete téteket, majd a bolitero meghallgatja a venezuelai vagy a miami rádió nyertes számait és azoknak megfelelően minden fogadónak átadja az őt megillető nyereményt. Bármely hétköznapi szituációt értelmezhetünk jóslatként: az ember fogadhat egy számra 1 és 100 között, remélve hogy nyer egy kisebb összeget. A hétköznapi nyelvben amikor valaki azt mondja, hogy „pillangó” „ló” vagy „héja” akkor a titkos játék 2-es, 1-es és 33-as számaira utal, ahogyan az „apáca” meg az 5-ös számot jelenti.

Így aztán megpróbálkoztam a dologgal és 20 peso-t tettem arra a számra ami a temetést jelképezi. Ahogy azt vártam, nem nyertem semmit. Ugyanakkor nem adom fel, a Granma-t böngészem olyan számokat keresve amelyek növelhetik a szerencsémet. Az első lottónyereményt tizenévesen nyertem, amikor az “öregembert”, azaz a 90-es
számot tettem meg, amit a Kubai Kommunista Párt hivatalos lapjának szalagcíméből vettem. Képzeljék, sok kubai nem valódi hírekre éhezve olvassa a lapot, hanem azért, mert jeleket keres benne, hogy azok mutassanak neki irányt legnépszerűbb szerencsejátékunkban és . Titkos kódként elemezzük a hirdetéseket, álmokat, politikai híreket és
évfordulókat, hogy aztán lefordítsuk őket a tiltott lottón megjátszott számokra.

Fordította: Balázs

A kubai mindennapok egy jellegzetessége, az utcákon közlekedő öreg autók, elkápráztatják a turistákat és meglepik a világ gyűjtőit. Havannában jelenleg is futnak az 1952-ből származó Chevorlet-k, és a közlekedési miniszternél háromszor idősebb Cadillac-ek iránytaxiként szelik a város útjait. Némelyik rozsdamarta, de vannak frissen festett darabok is, van olyan, ami a szétesés szélén áll, s olyan is amelyik bármilyen állapot-versenyt megnyerne. Azek a kerekeken gördülő csodák a hosszú sorokhoz, a zsúfolt buszokhoz és a politikai plakátokhoz hasonlóan a mindennapi utcakép szerves részei.

A látogatók először meglepődnek, majd megörülnek a múltból ittmaradt autópark láttán. Fényképeszkednek velük, és akár háromszoros árat is hajlandóak fizetni azért, hogy beülhessenek valamelyik autómatuzsálem tágas utasterébe. Miután kikérdezték a sofőrt, az elhűlt külföldiek felfedezik, hogy annak a századfordulós Fordnak a karosszériájában alig egy évtizedes Fiat motor zümmög és kerekeit egy Ladától kapta. Ahogy kialakul a bizalom közöttük és a tulaj között, azt is megtudják, hogy a féket egy európában élő barát adományozta, és hogy az első lámpák eredetileg egy mentőautóhoz tartoztak.

Az idelátogatók elámulnak azon, hogy mi kubaiak mennyire szeretjük megőrizni a tegnap relikviáit, s kevesen jönnek rá, hogy ezt nem jószántunkból tesszük, hanem szükségből. Nem mehetünk el ugyanis egy autókereskedőhöz, hogy új kocsit vegyünk tőle, még akkor sem, ha lenne rá pénzünk. Ígyaztán nem marad más, mint a régiek karbatartása. Ezek nélkül a múlt században készült autók nélkül a városunk nemcsak szürkébb lenne, hanem bénult is.

Több százezer kubai van nyári szabadságon, köztük az iskolások, akiknek majdnem két hónap vakációjuk van szeptemberig. A nyári szünet a legmelegebb hónapokra esik és minden elemző úgy véli, hogy a társadalmi fazékban augusztusban a legnagyobb a nyomás. A meleg, a nélkülözés és az iskolai szünet leginkább azokat a felnőtteket zavarja, akik arról álmodnak, hogy családjuk jóllakottan, kényelemben és nyugalomban él. Sok szülőnek otthon kell maradnia, mert nincs kire hagynia a gyerekét, és a munkahelyek termelékenysége visszaesik júliusban és augusztusban.

A nyár a strandra csábít egy olyan keskeny szigeten, ahol a part sehol sincs messzebb száz kilométernél. A tengerben való fürdőzés azonban felvet néhány problémát, mert valahogy el is kell oda jutni. Ha pedig már a homokon fekszünk, felfedezzük, hogy a legtöbb szolgáltatásért konvertibilis pesoval kell fizetni. Ideértve a napernyőket is.

Az unalom előbb utóbb aztán megláttatja velünk a lakásnak azon részeit, amelyek javításra szorulnak. A billegő széket, a csöpögő csapot, a szikrázó konnektort, az öreg szárítóállványt, amely már nem bírja el a frissen mosott ruhák súlyát, és a vécé folyton kiakadó tartályát. Sok olyan hely van egy lakásban, amin az évek múlása nyomot hagy, és amire időt kell szánnunk pont abban az időszakban, amikor pihenhetnénk. Így történhet meg, hogy ha kollégák beszélgetnek nyári szabadságuk után, több szó esik a szerelésekről, mint a Karib tenger hűsítő habjairól.

A július 26-i ünnepség korán kezdődött, mert féltek az esti esőtől és mert el akarták kerülni a nyakakat pirossá változtató és a hallgatóságot zavaró erős napsütést. A kubai ünnepélyesség mindhárom jellegzetessége képviseltette magát: az unalom, az idejétmúltság és a porosság. Semmi sem tért el a forgatókönyvtől: Raúl Castro nem lépett fel az emelvényre és beszédét nem egy olyan nemzethez intézte, amelyik egy változásokat tartalmazó prognózisra vár. Az, hogy nem jelent meg a mikrofonok előtt, nem azt jelenti, hogy decentralizálnák a hatalmat és másnak engednék meg, hogy beszédet mondjon a megemlékezés alkalmából. A tábornok azért nem beszélt, mert nem volt semmi mondanivalója, nem jelentett be reformokat, mert tudja, hogy azzal a családja kezében már ötven éve összpontosuló hatalmát veszélyeztetné.

Az előző, ugyanezen dátum alkalmából elhangzott beszédek több zavart okoztak, mint nyugalmat, így most megoldotta, hogy ennek vagy annak az oldalnak az elemzői ne értelmezhessék szavait. Elég kétséget okozott már a 2007-es beszéde, amelyben megígérte a mindennapi tejadagot és Santiago de Cuba számára a vízvezetékrendszert. Nem beszélve a tavaly elhangzott szerencsétlen mondatáról. Talán pont ezért hallgatott inkább és hagyta meg a beszédet kormánya legortodoxabb tagjának: José Ramón Machado Ventura-nak. Néhány ágyúlövés remegtette meg Havannát, amikor az alelnök a tribünre lépett és megkezdte dagályos, közhelyekkel és meg nem alkuvással teleszőtt szónoklatát.

Az elmaradt társadalmi és gazdasági intézkedésekről Machado Ventura kijelentette, hogy azok “az általunk meghatározott ritmusban, lépésenként” megvalósulnak. Mindezt a zavaros többes szám első személyben és a jól ismert ambivalens, megegyyezésen alapuló formában. Az annyira várt nyitás ritmusa, sebessége és mélysége egy kis csoportnyi embertől függ, amelynek tagjai sokat veszthetnek ha bevezetik, és sok időt nyerhetnek, ha késleltetik az intézkedéseket. Lesznek, akik azt mondják majd, hogy ez a csend Raúl Castro hetvenkedést és fanfárokat kerülő stratégiájához tartozik. De ez nem politikai diszkréció, hanem tiszta állami titkolózás. A változások nyilvános kompromisszumai, s a látható átalakítások elkerülése jelentheti azt a figyelmeztetést is, hogy mindez nem illik bele a hatalmon lévők politikai akaratába, s csak egy időleges kétségbeesés jelei lennének, amelyről ők azt gondolják, hogy el fog múlni. Azzal, hogy nem beszélt, Raúl Castro a legvilágosabb üzenetet adta át nekünk: “nem tartozom nektek sem magyarázattal, sem ígéretekkel, sem pedig eredményekkel”.